Fannie Flagg: Fried Green Tomatoes at the Whistle Stop Cafe, 1987

ulpius-ház , port.hu , könyvek+

Egy történet, amely - amellett, hogy gyönyörű - megmutatja, hogy a narratív játékosság mennyire otthon lehet az úgynevezett (elnézést) kommerszebb műfajokban is. (Ha majd ezt a könyvet is elemzik a Yale kurzusain, sőt: kötelező olvasmány lesz az ELTÉ-n, áthúzom ezt a minősítést, így.) Hasonlóan bravúros narrációval él pl. - a magasabb irodalmi kánonba szintén nem emelt -  Ackroyd-gyilkosság, illetve A tíz kicsi néger, a krimi királynőjétől...

Csupán filmen láttam, ma este a FilmMúzeumon - de máris dobogós helyre ugrott elő a semmiből az olvasmány deziderátum listámon.

Szóval,  a story két szála úgy fonódik egymásba, hogy a mesélőról [spoiler!!!]  csak a végén derül kisejlik fel, hogy ő maga az alaptörténet főhőse. 

Tkp. mindvégig sejtjük (már aki), de a szerző gondoskodik róla, ahogy ezt a hiú ötletet minduntalan elvessük: mert sokáig mintha kizárná a történet alakulása, hogy a mesélő saját életét mesélje - mert pl. jó ideig azt hihetjük, börtönben végzi - mit keresne egy öregek otthonában. Aztán annyira leköt minket a történet, hogy csak a legvégén eszmélünk rá: igen, ki más lehet ő, mint az egykori vagány kislány, aki új életet adott barátnőjének, s aki szembeszáll a Klu-klux-klánnal is.
Legalábbis én így voltam vele - lehet, nálam fejetágabb medvebocsok már az elején fixre vették volna az azonosságot. Én ezt a bizonytalanságot is nagyon élveztem a filmben.  Mert végig foglalkoztatott: csak mesél, mesél a drága idős hölgy, de sosem derül ki, ő mindezt honnan tudja? És bájos, duci, No2 számú főhősnőnk, a világsztár Kathy Bates soha rá nem kérdezne.

Ami pedig a Melville-t illeti a címkesorban: egy jelenetben a derék pap, aki amúgy torkig van a helyi rosszkislány, Idgie "szabados" viselkedésével, hogy megmentse őt a börtöntől, saját bibliáját viszi magával a bíróságra: s csak később tudjuk meg: egy bekötött Moby Dick-re tett esküt... Szerintem ez is szenzációs.